„Minden elhulló, kallódni hagyott kő, vagy más emlék egy-egy rég elköltözött drága léleknek újboli és végleges halálát és minden pusztulásra hagyott, tudatlanságból, álszégyenből halálra ítélt épület lebontása, nyom nélküli eltüntetése kulturánk egy-egy gyökérszálának elvágását jelenti s egy-egy lassú de bíztos lépés az öngyilkosság felé. Ennek meggátlását, a pusztulásnak feltartóztatását akarjuk s ezért szükségesnek tartjuk, hogy ezek az élő, beszédes emlékek ne csak visszavonúltan önmaguknak, de másoknak is: mindenkinek beszéljenek.”
(Debreczeni László, 1928-29)
