Homoródszentmárton temploma Székelyderzs mellett Udvarhelyszék legjelentősebb erődített egyháza volt, melyet a 16-17. században impozáns templomvárrá alakítottak át. Szentmárton középkori temploma 1888-ban történt elbontásáig a Homoród mente egyik legjelentősebb gótikus istenháza volt. Falain – Huszka József akvarellmásolatai alapján tudjuk – a gelenceivel és a bögözivel rokon Szent László legenda falkép ciklusai, illetve Szent Margit legendájának freskója volt látható.
A templom mellé már a középkorban különálló gótikus kiképzésű kapu- és harangtorony épült, melynek emeleteire a toronyfal belső szerkezetébe épített kőlépcsőn keresztül lehetett feljutni. Az emeleti szintekről nyíló lőrésablakok, valamint az erkélyes toronysisak jelentősen fokozták a torony védelmi jellegét.
A 16. századi térképi ábrázolások (pl. Honterus 1532. évi Erdély térképe) a szentmártoni egyházat erődített templomként jelölik, melynek korabeli külső megjelenéséről nincsenek pontos információink. A toronyhoz csatlakozó ovális alakú kerítőfalat a 17. század elején részben átépítették/újraépítették, illetve hat külső, négyszög alakú védőtoronnyal látták el. A lőréses, magas védőfal mellé feltehetően gyilokjáró is épült. A templom fokozottabb megerősítését – mint az írott források utalnak rá – egy 1613. évi török-tatár portya idézte elő, melynek során a szentmártoni templom hatalmas károkat szenvedett. Bethlen Gábor kősóadománnyal támogatta a közösség építkezéseit, mely legkésőbb 1636-ra be is fejeződött – tudósít I. Rákóczi György oklevele. Az építkezés Szentmárton filiáinak (Abásfalva, Keményfalva, Gyepes, Kénos, Lókod) segítségével folyt, viszont, mint egy 1625. évi oklevélből kiderül, azok „a segítségben nem igen nagy buzgóságot mutattak”. A templomvárat 1661-ben ismét feldúlták a törökök, erről tanúskodott az elbontott templom nyugati karzatának felirata. Utoljára 1690-ben érte a templomot támadás, Thököly Imre csapatainak Homoród menti átvonulása idején.
A funkció nélküli védőtornyokat a 18-19. században elbontották, a védőfalat is kikezdte az idő vasfoga és a 20. század második felére nagyon rossz állapotba került, egyes szakaszai ledőltek. A régóta tervezett felújítás előzetes munkálatai 2011-ben indultak meg az unitárius egyház kezdeményezésére, a tervek szerint a kutatásokat követően a falak konzerválására és a védelmi rendszer részleges helyreállítására kerül sor. A két évados kutatás során (2011-2012) a keleti és déli falszakasz, valamint a keleti, délkeleti, déli és délnyugati védőtornyok kutatását végeztük el a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szervezésében.
A kaputorony nyugati oldalán nyitott első szelvényben a feltételezett korai védőfal maradványait kerestük a torony középvonalában. Ezt nem sikerült megtalálni, ugyanis már korábban visszabontott elemeit egy alápincézett kőépület mélyítésével teljesen megsemmisítették a 17. században. Az épület a középkori kaputoronyhoz és annak északnyugati sarkához épült kései (17. század eleji) védőfalhoz csatlakozott másodlagosan, és a régészeti leletanyag tanúsága szerint a 19. századig volt használatban.
Nagy meglepetésünkre, a keleti falszakasz mellett nyitott szelvényben egy ugyanilyen jellegű épület maradványaira bukkantunk. Itt, a mély pince megásása során nagyon közel kerültek a középkori temetkezések szintjéhez, melyek gödrei igazodtak a ma is álló kerítőfalhoz, tehát ez, pontosabban ennek valamilyen előzménye már a késő középkorban állt. A kőépülettől délre egy 17. századi, leégett faszerkezetű épület maradványait tártuk fel. A két épület közt nyílt a védőfalon létesített ún. második bejárat, ahol a törököknek sikerült betörniük 1690-ben.
A cinteremben álló kőépületek kiemelik a templomvár védelmi szerepét, melyek hadjáratok idején lakó- és tároló funkciót töltöttek be, és szinte biztosan állítható, hogy a falakon belül több más ilyen épület maradványai lappanganak a földfelszín alatt. A felfedezés jelentősége, hogy a székelyföldi templomvárak területén mindössze a 18. századtól adatolt tárolókamrák és -terek (pl. Székelyderzs) fejedelemségkori léte és védelmi funkciójú használata vált bizonyítottá, melyek, adott esetben kőből is épülhettek. A szentmártoni belső épületek eddigi ismereteink szerint a legkorábbi dokumentált, védelmi szempontok alapján létesített raktár- és lakóépületek Székelyföld templomváraiban. Az épülettípus írott említését megtaláljuk az 1625. évi oklevélben, mely házakról és „istállókról” tesz említést, ez utóbbiak alatt nyilván különféle gazdasági épületek értendők. A falakon kívül, a védőfal délkeleti oldalán állt védőtorony maradványai már közvetlenül a felszín alatt megjelentek. A négyszögletes alaprajzú és több mint 5 m szélességű torony falazata az 1613 után épített védőfalhoz szervesen kapcsolódik, mely alatt megtaláltuk a korai cinteremfal visszabontott maradványait, melyet a 17. század elején megköpenyeztek, ehhez hozzáépítették a védőtornyot, illetve a védőfal megmagasított részein lőréseket nyitottak. A többszintes torony rézsűs bejárati nyílásának falszövetében a függőleges állású fa ajtószerkezet negatívja jól megmaradt a kövek között, küszöbgerendájának lenyomata is megfigyelhető volt a feltárás során.
Az ún. keleti és déli védőtornyok másodlagosan csatlakoztak a lőréses várfalakhoz, ami arra utal, hogy a templomvér kiépítése egy hosszabb, legalább két fázisban megvalósult építkezi folyamat eredeménye, amint erre az írott forrásokból is következtetni lehet. A keleti torony mellett ma is álló várfalszakasz és az ásatási megfigyelések alapján megállapítható, hogy a toronynak három szintje volt. A déli, stratégiai ponton elhelyezett védőtorony volt a templomvár legnagyobb alapterületű tornya, melybe feltehetően ágyúkat is elhelyeztek. A délnyugati védőtorony kiképzése és jellege megegyezik a délkeletivel, földszinti bejáratának ajtókerete ma is látható.
A kutatás jelentősége abban áll, hogy régészeti módszerekkel először került sor egy székelyföldi templomvár kutatására, mely számos új eredményt hozott. A szentmártoni kutatásokat az év folyamán folytatjuk.
Sófalvi András
